Elindultak a levelek. Elindult a beszélgetés. Lassan megszólalnak az emlékek, amelyek eddig nem kaptak szót. Olyan érzések hangja szűrődik ki a zaj mögül, amelyekről elhittük, hogy nincsenek. El nem sírt könnyek gyűlnek a szemünkben. Hangtalan zokogás rázza a vállunkat. Még nem tudjuk elhinni, hogy vannak, akik a szívükkel tudnak hallgatni, és minket hívnak. Hogy a mi történetünkre kíváncsiak. Hogy szabad fájni. Gyászolni. Elkeseredni. Dühöt érezni. Fellázadni.

Szia Gyuri, jó reggelt!

Az összes hivatkozást elolvastam a júliusi hírlevélből, s főleg – ez érdekel – Judit történetét. Könnyek özönlöttek a szemembe, szívfacsaró volt. Még mindig a hatása alatt vagyok, eszembe juttatta első szülésemet, ahol én is éreztem ehhez hasonló érzéseket, a kiszolgáltatottságot. De erről még mindig nehezen beszélek. Sokáig elnyomtam ezeket a negatív élményeket, s csak a pozitívra, a szépre próbáltam összpontosítani. Miért panaszkodjak, amikor ott az a csodálatos lény, akit a szívem alatt hordtam és vártam, hogy a karjaimba vegyem? Közben tudtam, éreztem, hogy van egy másik oldala; a szülés, de az már nem számíthat. Most nem, mert ott a gyerek és erősnek kell lennem, hogy odaadják nekem, hogy ott lehessen. Csalódtam az orvosomban, talán túl sokat képzeltem, hogy majd ő, Ő lesz aki a klinika szokásait megváltoztatja, hogy mi ketten a lányommal a természet törvényeit követve találkozhassunk, hogy megérezzem az erőmet, a szülés erejét, amely összekapcsolja a múltat, a jelent, és a jövőt, hogy szabad vagyok. Hogy ne érezzem magam betegnek, tehetetlennek, valamit elszenvedő passzív félnek, sajnos ez utóbbit éltem, éltük át mind a hárman (a párom, a lányom és én). Nehéz volt ezekkel az ambivalens érzésekkel élni, s inkább a sarokba dobtam azokat. Hiszen azt láttam, hogy másokat ez nem izgat, hogy ez a rend, és én vagyok, aki ezt nem látja, évtizedek óta szülnek így, én most mit akarok. Második gyermekemnél tudtam, ez nem következhet be, és a prevencióra fektettem a hangsúlyt, csak azt tudtam, olyat ne. Szép szülés volt, hatalmas erőkkel, megnyugtató. De első szülésem traumáját csak részben dolgozhattam fel.

Négy évvel első szülésem után váltam dúlává, majd egy asszony megkért, legyek mellette. Én is vártam, készültem a nagy napra, ezt te is tudod, mert írtam akkortájt neked erről a mamáról. Eljött pillanat és gyönyörű volt, de minimális gátsérülés miatt korrigálni kellett. Végig vele maradtam, az ő látószögéből láttam mindent, s talán ez lehetett a baj, láttam a vért, megcsapta az orromat a kórházi fertőtlenítő szaga, és kezdett elsötétülni előttem a világ, olyan megmagyarázhatatlanul gyengének éreztem magam. Csak azt éreztem, ez nem ennek a pillanatnak szól, és mondtam magamban, gyere vissza, gyere vissza, ennek az asszonynak szüksége lehet rád. E pár másodpercben nem ájultam el, ugyanúgy álltam, de nem láttam semmit. Visszanyertem a lélekjelenlétemet, s közben természetesen minden haladt a saját medrében. A szülésznő észrevette bizonytalanságomat és ez jólesett. Amikor a boldog családtól éjszaka elköszöntem, a szülésznő behívott az alternatív szobába beszélgetni. Ő érezte, hogy mi lehet a probléma, és ahogy visszagondoltam a történtekre, a rosszullétre, eszembe jutott, hogy ugyan azt láttam (természetesen sokkal kevesebb vérrel), mint az első szülésemnél, a vértócsát a lábam között a gátmetszés miatt, a fertőtlenítő szagát, ezeket az erős fényeket.

Örültem is, és szomorúvá is tett e felismerés. Ott fenn a klinikán miért nem mondták, hogy ez egy életre belém vésődik, hogy magammal viszem ezt, s lehet, hogy a lányaim is átélhetik ezt a szörnyű élményt, vagy nem is tudják, hogy milyen következményei lehetnek? Pedig ha mondhatjuk ezt, még kedvelt is az orvos engem, mi van, ha nem is ismert volna, vagy Judithoz hasonlóan éppen egy otthonszülésnek tervezett szülést fejeztek volna be, ezt már el sem mertem képzelni. De olvastam Judit történetét, és eszembe juttatta, hogy hány meg hány nő élhette át, és milyen sokan el sem mondják ezt senkinek, csak áthagyományozzák lányaiknak akaratlanul is.

Azt tudom, hogy jó lenne összefognunk, és tenni valamit, hogy változzon ez a „hagyomány", ezért tetszett meg Virág kezdeményezése. De én még csak itt tartok, szeretnék erősebb lenni, talán a női köröknek itt is fontos szerepe van, nem vagy egyedül, ezáltal erősebb vagy. Biztos vagyok benne, hogy akik Judit megrendítő történetét és más, boldog, vagy kiábrándult szüléstörténeteket olvasnak és van hova csatlakozniuk, idővel elég elszántak lesznek, és személyükkel segítik majd a változást.

Azóta próbálok megbocsátani az orvosomnak, hiszen ő csak azt csinálta, ami ott a szokás, a rutin, valószínűleg nem is tudja, hogy valójában mi történt. Viszont én, mint várandós tehettem volna valamit, hogy ez ne így alakuljon. Választhatok helyet, hogy hol szüljem meg a gyermekemet, és azt is megválaszthatom, hogy ki, kik legyenek ott. De féltem választani, nem bíztam magamban és másra testáltam át a felelősséget, amikor először hallottam ezt a mottót, hogy „Ha nem is mered a lehetőségeidet, akkor egy sincsen", éreztem, ez nagyon fontos, de a bizalom is, magunk felé. Tudod Gyuri, szerencsére Katicánál már mertem az ösztöneimre, a megérzéseimre hallgatni, de ehhez kellett egy kijózanító első szülés is. Nálam ez kellett a cselekvéshez.

Bocs, kicsit túlburjánzott, csak ezt juttattad eszembe, illetve Judit története... Mivel munkahelyi teendőim többször megszakítottak, ezért most már inkább jó napot kívánok.

Lili